Pál apostol a Római levél 14. részében egy nagyon érzékeny területre vezet bennünket: arra, hogy a hívő emberek között is lehetnek különbségek hitgyakorlatban, meggyőződésben, döntésekben. Már az első keresztyének között is volt ilyen. Voltak, akik ragaszkodtak ünnepnapokhoz, étkezési szabályokhoz, tartózkodtak bizonyos dolgoktól. Mások szabadabban éltek, nem láttak ezekben lelki kérdést. Pál nem mondja egyikre sem, hogy automatikusan igaza van, a másiknak pedig nincs. Azt mondja: „Mindegyik legyen bizonyos a maga meggyőződésében.” Engem ez arra indít, hogy feltegyem a kérdést: amit teszek, azt miért teszem? Meggyőződésből, Istennel megküzdött döntésből, vagy csak megszokásból, sodródásból?
Különösen éles ez a kérdés, amikor a testi kívánságokról, nem a legdurvábbakról, hanem a mindennapi döntésekről van szó. Kell-e lelkiismeret-furdalást éreznem, ha egy luxusnyaraláson vagyok? Ha egy jakuzziban ülök, miközben tudom, hogy azt a pénzt akár szegények megsegítésére is fordíthattam volna? Tudok-e ezért imádságban hálát adni Istennek, vagy feszélyez a helyzet? Ki mondja meg, hogy ez rendben van-e? A másik ember? Pál arra tanít, hogy a döntés mögötti hit a lényeg. Ha békességgel tudok Isten elé állni azzal, amit teszek, akkor az nem ugyanaz, mintha külső nyomás vagy irigység vagy megfelelési kényszer mozgatna. Nem az a kérdés, hogy mit gondol róla a másik, hanem hogy hitből született-e a döntésem.
Szeretni Istent – gondolja az erőtlen ember – csak a maximummal lehet. Ott legyen minden pedánsan rendben, az Istenre való törekvés legyen a csúcson. Vállaljak szolgálatot, legyek ott a gyülekezet minden alkalmán, éljek olyan önfegyelemmel, amely méltó Istenhez – mert ebben érzem a biztonságot, hogy nem szakadok el tőle. De nincs ebben valami gyengeség? Az Isten nem tudna megtartani bennünket bármilyen körülmények között?
Ugyanakkor nem lehet az embert kirángatni a komfortzónájából. A korlátok nem azért vannak, hogy mindenki használja őket, hanem hogy az kapaszkodjon beléjük, akinek szüksége van rájuk. Nem szerelhetem le a korlátot csak azért, mert én már nem szorulok rá. Van, aki nem mer kockáztatni – és lehet, hogy jól teszi, mert ott csúszna el. De közben ott leselkedik az irigy vágyakozás veszélye: nézem a másikat, akinek „mindent szabad”, és belül elégedetlen leszek.
Nagyon tudunk ítélkezni. „Amit nekem nem lehet, azt neked se lehessen.” Pál azonban azt mondja: a szolga a szolgát nem ítéli meg. Majd az Úr megítéli, ki hogyan élte meg azt, amit lelke szerint őszintén kellett megélnie. Ez felszabadító és komoly figyelmeztetés is egyszerre. Az erős se legyen gőgös, az erőtlen se legyen ítélkező. Mindkettőnek van gyengesége. Az erős könnyen leplezheti saját hiányosságait a „szabadság” jelszavával, és veszélyes életet élhet, ha nem figyel arra, mi építi és mi rombolja az életét és kapcsolatait.
A szabadság nagy ajándék. Az, amikor nem köt az, hogy minek kell látszódnom, hanem élhetem azt, aki vagyok. Amikor tudom, hogy minden Isten kezéből van, és a világ dolgaival is tudok úgy élni, hogy azok Isten dicsőségére legyenek. De ez a szabadság nem önmagam körül foroghat. Mert „senki sem él önmagának”. Ha csak azt nézem, mitől félek, mihez ragaszkodom, vagy éppen mit akarok mindenáron megtenni, akkor önmagamért élek. Rosszul nézem. A kérdés mindig az: Istenre nézve hozom-e meg a döntést?
Milyen jó lenne, ha azért mondanék valamire igent, mert ebben látom az Isten iránti szolgálatomat. És ha nemet mondok valamire, azt is azért tenném, mert így akarom megmutatni az Isten iránti szeretetemet. Nem azért, mert félek az emberektől, és nem azért, mert bizonyítani akarok. Pál odáig megy, hogy azt mondja: „Minden, ami nem hitből származik, bűn.” Nemcsak a nyilvánvaló gonoszság bűn, hanem az is, amikor erőltetek valamit a saját életemben, ami mögött nincs hitbeli meggyőződés. Abból szenvedés születik, kín, elégedetlenség, irigység. Ami hitből fakad, az viszont Isten dicsőségére van.
A csúcspont az, hogy akár élünk, akár halunk, az Úréi vagyunk. Nem önmagunkért élünk. Ha élünk, az Úrnak élünk. Ha meghalunk – akár úgy, hogy lemondunk valamiről a másikért, vagy vállaljuk a korlátot, vagy éppen a szabadság felelősségét –, akkor is az Úréi vagyunk. Ez adja a döntéseink igazi súlyát és békességét.
Ami hitből születik az az Isten dicsőségére van, és ami nem hitből származik, az meg mindig bűn.
Arra hív bennünket az ige, hogy legyünk bizonyosak abban, amit most hitből megértettünk, és ebben a bizonyosságban éljünk – nem egymást ítélve, hanem Istenre nézve, az ő dicsőségére.
