„Nyilvánvalóvá legyen sok szív gondolata.” Ez a mondat szembesít bennünket azzal, hogy akarjuk-e egyáltalán, hogy felszínre kerüljön, mi van bennünk? Akarom-e, hogy kiderüljön, mit hordozok a lelkemben? Akarom-e látni, mit hordoz a másik?
Isten meg akarja mutatni nekünk, mi lakik bennünk, és ezzel előbb-utóbb találkozni fogunk.
Ennek jelentősége van az életünkben, nem marad következmények nélkül. Az év végén valamit el kell könyvelni abból, ami bennünk volt, ami irányított bennünket.
Simeon és Anna példája azt mutatja, hogy az Istennel való közösség nem kirakat-dolog. Simeon nem spórolt azzal, hogy ha Isten szikrát gyújtott a lelkében, akkor elinduljon és utánajárjon. Nem azért ment a templomba, mert valaki számon kérte rajta, hanem mert ez neki volt fontos. Most is megy, és éppen akkor, amikor Jézust viszik. Anna sem spórol az Istennel való közösségen.
Ők nem a minimumra törekedtek. Mi viszont sokszor legyintünk: most nem fér bele az időnkbe. Az életünket sokszor a minimumra való törekvés jellemzi. De ha minimum befektetéssel élünk meg kapcsolatokat és hitet, akkor hogyan várjuk a gazdag áldást? Amit beletesz az ember, azt tudja kivenni.
A kérdés az is, hogy akarom-e tudni, mi van a szívekben. Isten bölcs döntése, hogy nem látunk bele egymás lelkébe, és nem kell emiatt megítélnünk a másikat. Jó lenne azonban tudni, hogy mi van bennem! A világ önismereti törekvései nem mindig üdvösséges célokra vezetnek. A zsoltár imádsága arra tanít: Isten szemével szeretném látni magam. Nem Isten előtt titok az, hogy milyen úton járok, hanem magam előtt titok. A saját kérdéseimmel nem mindig jutok dűlőre, ezért ajándék, hogy Isten társ ebben.
Nem szeretem, amikor valaki azt mondja: nincs véleménye. Nincs olyan, hogy valamiről ne gondolnánk semmit.
Ugyanez történik Istennel is: kimondjuk, hogy legyen meg az ő akarata, de amikor dönt, tiltakozunk. A Bethesda tavánál Jézus nem a vizet kavarja fel, hanem az ember szívét. Megkérdezi: akarod-e? Nem a körülmények felkavarása a lényeg, hanem az, hogy bennünk történjen meg a mozdulás. Ez félelmetes, mert nem tudjuk, mibe nyúl bele Isten. De talán nagyobb ajándékokat készített annál, mint hogy felületesen végigfussunk az életünkön.
A kimenetel nem közömbös. Nem mindegy, merre tolódnak a döntéseink. Lehet teljesen Isten mellé állni, és lehet a kételkedés felé sodródni, egészen a megkeseredésig. Az út egyértelmű: ha Isten közelébe akarok kerülni, őt kell követnem. A másik irány biztos tévedés. Mégis újra és újra felmerül a kérdés: nincs más megoldás?
Féljük az életünket, ezért spórolunk az odaadással. Nem merünk eleget beletenni, hogy az öröm és az áldás teljes legyen. Pedig aki meg akarja tartani az életét, az elveszíti, aki pedig odaadja, az megnyeri. Aki nem meri odatenni magát, az biztosan az elesés felé halad. Simeon és Anna példája arra hív, hogy ne minimumra törekedjek, hanem arra, hogy ami hit volt, az legyen valóság; ami kérés volt, az lehessen áldás; ami kívülről nehéznek tűnt, az belül öröm legyen. Olyan életre hív ez, amelyben nem spórolok az Istennel, hanem mellette akarok gazdaggá válni egy olyan esztendőben is, amelynek a titkait csak ő ismeri.
