Az ige János evangéliumából indul: „Uram, ki hitt a mi beszédünknek?” – noha Jézus ennyi jelet mutatott, mégsem hittek benne. Ez a kérdés kezdett el bennem dolgozni: hogyan lehetséges az, hogy Isten szava elhangzik, mégsem jut el a szívig? Egy hétköznapi élmény hozta ezt közel hozzám. Egy sétán, amikor félreálltam egy keskeny ösvényen, hogy elengedjek egy biciklis családot, a mellettem elhaladó kisfiú kétségbeesetten mondta: „Úgysem fogom még egyszer elmondani, mert ti úgyse hisztek nekem.” Nem tudom, mi történt vele. Lehetett gyermeki fantázia, lehetett mély igazságtalanság. De a mondat mögött ott volt a fájdalom: hiába beszélek, nem vesztek komolyan.
Ez a mondat összekapcsolódott bennem az igével.
Mi is beszélünk egymáshoz – házastárs a házastárshoz, gyermek a szülőhöz, barát a baráthoz –, és mégsem biztos, hogy az üzenet eljut a másikig. Sokszor már a tekintetből kiolvasható: „nem értem, miről beszélsz”, „nem is hiszem el, hogy ez fontos neked”.
És felmerül bennem a kérdés: vajon Isten is így jár velünk? Szól, jeleket ad, mégis mintha nem akarnánk meghallani. Nemcsak arról van szó, hogy nem értjük – hanem hogy talán nem is akarjuk érteni.
Ézsaiás próféta már beszélt arról, hogy vannak, akiknek nincs hallásuk és látásuk, a szívük nem mozdul meg. Ez nem új jelenség. Ma is körbenézhetünk: mennyire el tudjuk zárni magunkat egymástól. A tömegközlekedésen mindenki a telefonját nézi, fülhallgatóval járunk, mintha nem akarnánk találkozni a másik ember tekintetével. Nemcsak információt keresünk, hanem el is bújunk. Jézus is ebbe ütközik: mond valamit, de az emberek nem akarják érteni. A kérdés nemcsak az, hogy értjük-e az üzenetet, hanem az, hogy akarjuk-e érteni.
Ma Bibliavasárnap van. Ennek kapcsán is az jut eszembe, milyen nagy ajándék, hogy kezünkben lehet a Szentírás. Ott van a polcon egy könyv, amely több mint könyv: benne rejlik Isten gondolata és akarata. Jézus korában Ézsaiást különösen szerették olvasni, mert a szabadság ígéretét hordozta: eljön majd a Messiás, aki változást hoz. Vágyakozva olvasták az ígéretet. De János azt is kimondja: aki nem akarja hallani Isten szavát, az nem is fogja tudni hallani. Ez a mondat bennünk ellenállást szül. Nem szeretjük, ha valaminek a lehetősége elzáródik előlünk.
És itt érkeztem el ahhoz a gondolathoz, ami különösen foglalkoztatott:
Életünkben sok mindenre azt mondjuk, „köszönöm, nem kell”. Nem foglalkozunk vele. De amikor valaki azt mondja: „ha nem kellett, akkor nincs”, akkor felháborodunk.
Mint amikor egy gyerek soha nem használt játékát szeretnénk elajándékozni, és hirtelen így tiltakozik: „De az nekem kell!” A lelki dolgokkal is így vagyunk. Beszélünk megbocsátásról, kegyelemről, szeretetről, de nem építjük be az életünkbe. Amíg csak lehetőség, félretesszük. De ha eltűnne, rögtön hiányozna.
Az ige nehéz része az, amikor arról olvasunk, hogy Isten megkeményíti a szívet és megvakítja a szemet. Ez felkavar bennünket, mert Istenben a végtelen kegyelmet szeretjük látni. De közben ott van a felelősségünk is. Ha valamire tartósan nemet mondok, annak hiánya egyszer valóság lesz az életemben. A „nem”-mel együtt megélem a „nincs”-et is. Nem arról van szó, hogy Isten játszik velünk, hanem arról, hogy komolyan vesz bennünket és a döntéseinket.
Jézus mégis tovább szól.
Attól, hogy valaki nem hisz, Isten ereje nem szűnik meg létezni.
Lesznek, akiket megérint, mert Isten dolgozik az ember szívében, néha éppen a mélypontokon keresztül. És Isten nem kényszerű engedelmességet akar. Nem azt, hogy félelemből ragaszkodjunk hozzá, vagy biztosítékként tartsuk meg magunknak. Ő kapcsolatot álmodik meg velünk: olyan közösséget, ahol örömben és háladásban találkozunk vele.
Ennek azonban akadálya, amikor inkább az emberek dicséretét keressük, mint az Istenét. Amikor a környezet visszajelzése határozza meg, mit vállalunk fel. Volt, aki hitt Jézusban, mégis visszahúzódott, mert félt a többiek tekintetétől. Mi is könnyen megjátsszuk magunkat, nehogy kilógjunk a sorból. Pedig Isten nem fukarkodik a dicsérettel. Ő is mondja: „jól van, jó és hű szolgám.” De ehhez abba az irányba kellene elindulnunk.
A végén az maradt bennem: vajon akarjuk-e hallani? Nemcsak azt, hogy van üzenet, hanem hogy az nekünk szól. Nemcsak azt, hogy létezik kegyelem, hanem hogy élünk is vele. Az a vágyam, hogy a szívünk ne legyen tompa, hogy ne a „nem”-et válasszuk, hanem az Istennel való közösséget. Hogy ne az emberek dicséretében éljünk, hanem Isten jelenlétében találjuk meg azt a kapcsolatot, amelyre igazán vágyunk.
